Magamraismerő

Talán mindannyian voltunk már úgy, hogy a párunk fejéhez vágtuk azt, hogy sosincs otthon, és hogy nem segít eleget a kicsi körül. Nem csak úgy indulatból, megbántó szándékkal, hanem nagyon is komolyan gondolva. Pedig bizonyos kutatások szerint igazából mi, anyák nem is akarjuk, hogy az apák jobban kivegyék részüket a gyerek gondozásából. Fontosabbnak tartjuk saját szerepüket anyaként, mint az övékét apaként. Azért ezen érdemes elgondolkodnunk egy picit. Ha valóban így van, akkor miről is beszélünk? Mit is várunk el valójában? Lehet, hogy nem is a tényleges segítségükre vágyunk, csak a sajnálatukra? Hogy bezzeg nekünk milyen nehéz? Igen, nehéz. De nekik se fáklyás menet.

Mi lehet az oka, hogy nem engedem oda a páromat, hogy én akarok szinte mindent csinálni a gyerek körül? Miért sajátítom ki a kicsit, mintha tőle várnám, hogy boldoggá tegyen engem? Lehet, hogy abban bízom, hogy ő majd pont úgy fog szeretni, ahogy én arra mindig is vágytam? Hogy ő csak az enyém lesz. És vele minden más lesz. Kiteljesítheti az életemet, kitöltheti azt az űrt benne, amit eddig se magam, se más nem tudott megtölteni. Ha így van, nagy terhet tehetek ezzel a gyerekemre. Már az újszülött sem tiszta lappal jön a világra. Minden gyerek önálló személyiséggel, tapasztalásokkal, igényekkel születik. Akárhogy is szeretném, nem fogom tudni a megálmodott, vágyott, fantáziált kisbabává formálni. Mindig lesz olyan pont, olyan helyzet, olyan tulajdonság, amiben különbözik attól, amit én elképzeltem. Kicsit biztos, de inkább nagyon.

A párom, a férjem se azért jött az életembe, hogy engem boldoggá tegyen, hogy felelősséggel tartozzon az én boldogságomért. Ahogy a kezdeti lángoló érzelmek idején, úgy a szülés utáni euforikus időszakban is kerek egésznek érezhetem az életemet, de ez elcsitul egyszer. És eljönnek azok a napok, amikor szürkének, üresnek, egyhangúnak, nehéznek tűnhet az élet. Kerülhetek olyan helyzetbe, amikor a páromtól várom azt, hogy tegyen bármit, csak én jól legyek. Hogy ő színezze ki újra a napokat. Vagy ha nekem nem jó, neki se legyen jó. Ilyenkor hangozhatnak el a „te sosem vagy itthon”, a „te nem segítesz semmit”, a „mikor jössz haza” és a „ne menj el, maradj inkább itthon velünk” kezdetű játszmakezdemények, amiktől egy idő után megkeseredik a szánk íze. Mindkettőnké.

A szülés utáni időszak egyik „feladata” egyrészt az, hogy elengedjem, meggyászoljam azt az ideális babát, aki addig a fejemben, a szívemben, a fantáziáimban élt, és örömmel fogadjam azt a kicsit idegen gyereket, aki világra hoztam, akit kaptam. Formálgatni tudom, de pont olyanná gyúrni, mint amilyet elképzeltem, nem. A másik feladat pedig arról szól, hogy életem párjával vállvetve vágjunk neki az újszülöttünkkel közös életünknek. Hogy együtt próbáljuk megfejteni, hogy mit is akar tőlünk ez a kis csodabogár. Együtt formáljuk őt, igényeit pedig együtt elégítsük ki. Vajon így történik?

Hol van az előírva, hogy kisgyerek mellett el kell távolodnunk, sőt hidegülnünk a párunktól? Sehol, mégis olyan gyakran előfordul. Persze, kimerít minket a kisbaba gondozása, és mondhatjuk, hogy rá már nem marad időnk. Szinte semmilyen formában. Sőt valóban úgy is érezhetjük, hogy még ő hagyott magunkra minket. Fogalma sincs, elképzelni sem tudja, mi megy végbe a mi lelkünkben. Mintha az ő élete (látszólag) nem vett volna olyan nagy fordulatot, mint a miénk. Szabadon kimozdulhat, mehet dolgozni, emberek között lehet, felnőtt dolgokat csinálhat. Éli a maga kis életét, mintha mi sem történt volna. Hányszor érezzük úgy, hogy egyedül cipeljük a kisbabával járó felelősség terhét? Ja, hogy ő meg azért dolgozik, hogy a család megélhetését biztosítsa? Ez vajon mekkora felelősség lehet?

Elgondolkodunk-e azon, hogy a babavárás alatt ő vajon mit érezhet „pocakon kívüliként”? Mi valósnak érezzük a magzatunkat, ő viszont szinte valószínűtlennek, ha nem számoljuk a kitapintható magzatmozgásokat és a több nyelven beszélő ultrahangfelvételeket. Vagy mit érezhet a szülésnél, eddigi élete valaha volt leggyötrelmesebb tehetetlenségében?

Ne higgyük azt, hogy az ő élete nem rendeződik át, nem megy át semmiféle testi-lelki változáson, hanem éli eddigi életét tovább. Hatalmasat fordul vele is a világ, csak éppen másképp és másmilyen tempóban, mint velünk. Mi talán nem félünk attól anyává válva, hogy elveszítjük a nőiességünket? Akkor ő miért nem tarthat attól, hogy apává válva a vagánysága, a férfiassága, a „macsósága” csorbát szenved majd? Ha eddig nem tettük, akkor kérdezzük meg most, hogy így van-e?

Megkérdeztük-e valaha tőle, hogy milyen érzés egy egész családért úgy felvállalni a felelősséget, hogy annak anyagi jól(l)éte, biztonsága legtöbbször teljes mértékben az ő vállára nehezedik? Lehet, hogy eddig még saját magáért sem kellett felelősséget vállalnia. Ő volt anyukája kicsi fia. Legfajsúlyosabb problémája kis túlzással az volt, hogy hová menjen bulizni a hétvégén. Most meg a nyakába szakad előbb egy terhes nő a maga végtelen számú lelkiállapotával és hormonális bonyolultságával, majd ugyanez a nő másmilyen hormonoktól és érzelmektől elárasztva és kiegészítve egy kisbabával. Aki a férfi számára szinte ismeretlen, pedig az ő gyereke.

És valóban, mi van, ha ő kidől, ha megbetegszik, ha kirúgják vagy megszűnik a munkahelye? Milyen lehet ezzel a félelemmel nap, mint nap együtt élni? Micsoda félelmei lehetnek egy apának? Hiszen nincs mese, nem lazíthat, és kemény kompromisszumokat kell kötnie azért, hogy a családját hosszú távon képes legyen eltartani. És valljuk be, mi sem könnyítjük meg a helyzetét újabbnál újabb elvárásainkkal, olykor követeléseinkkel, bevásárlási rohamainkkal, amit például egyik-másik babaáruházban, kismamaboltban követünk el. És ő teljesíti. Vagy legalábbis nagyon igyekszik.

Igen, persze, az anya az elsődleges személy, akihez a kicsi kötődni fog. De tudjuk-e azt, hogy ebben a kötődési folyamatban mindennél fontosabb szerepe van az apának? Ő a biztonságot nyújtó, az érzelmileg és fizikailag is támogató, engem anyai mivoltomban megerősítő személy. Ha ő eléggé érzékenyen reagál rám és a kicsire, akkor az én kapcsolódásom a gyerekemhez sokkal jobb lehet. Aztán később első távolodó lépéseit a gyerekem éppen az apja felé fogja megtenni. Képletesen mindenképp, remélhetőleg a valóságban is. Vagyis egészen különleges szerep az apáké. Egyszerre köt össze a gyerekemmel, ugyanakkor el is választ tőle. És mindkettő felbecsülhetetlen dolog a gyerek és a család fejlődése szempontjából.

Tudnunk kell azt, hogy az apák eredendően másra és másképp vannak programozva, mint mi. Némi túlzással vadászni, portyázni járnak csapatosan. A gyereket kalandokba viszik, inkább vagányságra szoktatják, mint finomkodásra. Ha kicsit jobban megfigyeljük, láthatjuk, hogy alapvetően másképp kapcsolódnak a gyerekhez, másként beszélnek, másképp játszanak vele. Több kalanddal, több kihívással, több erővel. Hősnek, példaképnek akarnak látszani a gyerekük szemében, mindegy, hogy fiú vagy lánygyerekről van szó. Az a feladatuk, hogy megmutassák neki, hogyan érezheti otthonosan magát a világban, míg a mi dolgunk anyaként az, hogy megmutassuk, hogyan lehet jó neki otthon, a családi fészek melegében.

Mégis egyre többen vannak a mai apák közül, akik sokkal többet akarnak kapni a babázásból, mint ahogy mi, anyák gondolnánk, és amennyire megengedjük nekik. Lehet, hogy nehezen hihető, de alig várják, hogy munka után otthon lehessenek velünk és a gyerekükkel. És hogy nyakig elmerülhessenek ebben a babaillatú idillben. De nem is várják azt, hogy idilli legyen. Beérik azzal, ha viszonylagos béke és kiszámíthatóság van, és nem egy tajtékzó nő támadja le hazaérkeztében. Engedjünk már nekik egy kicsit! Nyomjuk a gyereket a kezükbe, és hagyjuk őket békén.

Az biztos, hogy sok nehéz, melós nap lesz, amikor nyűgnek, tehernek érezzük mindketten azt, amit felvállaltunk. Magunkat, egymást, a szülőségünket, a gyerekünket, a helyzetet, amibe kerültünk. De mindig lesznek olyan pillanatok, amik kivillannak ebből a szürkeségből. Ezek azok a pillanatok, amikre felkapjuk a fejünket, egymásra nézünk és azt mondjuk: most megállítanám az időt. Hogy ez a pillanat sose múljon el.

Azt hiszem, ezekből a pillanatokból, ezekből az élményekből rakódik össze a boldogság. És mi mindannyian kellünk hozzá.

Mert mi rakjuk össze.

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu