Illeszkedés
Számomra anyaként az jelenti az egyik legnagyobb kihívást, hogy a gyerekem és a köztem mutatkozó (nem kicsi) különbségek ellenére elég jól tudjak illeszkedni hozzá.
Ő egy locsogó, fecsegő, éneklő, táncoló, szerepelni szerető, néha magamutogató és kifejezetten hangos kisgyerek. Hol komika, hol tragika, hol tragikomika, hol primadonna, hol prímabalerina.
Naná, hogy én meg pont nem vagyok ilyen. Leginkább a csendet szeretem. Zavar a rádió, a felesleges háttérzaj, a nyüzsi, és zenéből se viselek el bármikor bármit. Utálok egyszerre több dolgot csinálni, még ha olykor (gyakran) muszáj is. És vesztemre, szeretek egyedül is lenni.
Szép, hogy ehhez képest négy, legkevésbé sem visszahúzódó gyerekem van. Egy komplett olasz ‘famiglia’.
Szóval anyai létem egyik szép nagy feladata idomulni ehhez a helyzethez. Ez az illeszkedés nem megy mindig könnyen, sőt olykor kifejezetten sok energiámat emészti fel.
Nem téveszthetem szem elől azt, hogy ez az én választásom volt. Én akartam, hogy így legyen. Az enyém annak a felelőssége, hogy elég jól alkalmazkodjak ehhez az élethelyzethez, és persze ne boruljak meg. Mert persze van olyan, hogy elszakad a cérna, és olyan is, hogy szinte menekülhetnékem van.
De hogy ne legyen gyakran így, ahhoz kell a tudatosság, rágódás helyett a folyamatos önismereti munka, az előre eltervezett egyedül- és kettesben-létek, na meg a futás is.
Ami nem szégyen, és még hasznos is. Szinte életmentő.