Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Te megérted vagy félreérted a kisbabádat?


Ma már tudjuk, hogy kisbabánk nem csupán egy szükségleteinek kiszolgáltatott, ösztönei által elárasztott kis lény, hanem az emberi kapcsolatok és a külvilág felé nyitott kicsi ember, aki aktívan képes alakítani és formálni a környezetét. És egyáltalán nem az a célja, hogy minket, a közelében élőket önző módon kihasználjon, a maga szolgálatába állítson, hanem sokkal inkább az, hogy meghitt, érzelmekkel teli kapcsolatokat alakítson ki velünk.

E nélkül ugyanis nem lenne esélye az életben maradásra, hiába is szolgáljuk ki testi szükségleteit. A rendszeresen megetetett, tisztába tett, melegen felöltöztetett, de egyébként magára hagyott kisbaba ölelések, simogatások és gondozója szeretete nélkül halálra van ítélve. Babánk személyisége és bizalma elsősorban velünk és további gondozóival átélt élményei, tapasztalatai alapján fejlődik majd.

Kezdetben elég jó anyjaként szinte ugrásra készen lessük, igyekszünk minden igényét jóformán azonnal felismerni és megfelelően kielégíteni. Az idő múlásával azonban ösztönösen mindig egy kicsit késve reagálunk, és bár nem tudatosan tesszük, de ezzel frusztráljuk őt egy kicsit. Így adjuk meg számára azt a lehetőséget, hogy a saját igényeit és vágyait felismerje, esetleg aktívan tegyen is valamit azok kielégítéséért. Ez a finom időhúzás, jótékony frusztrálás is fontos momentum a gyerek személyiségének alakulásában.

Összehangolódásunk a babánkkal nem egy pillanat műve. Miközben várunk rá, színes fantáziákban képzeljük el, hogy milyen lesz és milyen gördülékenyen, simán megy vele majd minden. Elképzeljük, hogy minden rezdülését időben észrevesszük, és mértani pontossággal reagálunk is majd rá.

Vannak szerencsések, akiknek ez valóban könnyebben megy, de hogy idő kell hozzá, az biztos. Kinek több, kinek kevesebb. És amíg ez az összecsiszolódás zajlik, természetes, hogy ott van bennünk a szorongás, a félelem és a bizonytalanság, hogy észrevesszük-e a babánk jelzéseit? És vajon jól értelmezzük őket? Megfelelően reagálunk rájuk? Azt nyújtjuk számára, amire neki éppen szüksége van? Elég jól csináljuk azt, amit csinálunk? Nem lesz baj, ha időnként elkésünk vagy esetleg félreértjük?

Vannak, akiknél ez a bizonytalanság és szorongás tartósan, akár egy életen át megmaradhat. Belőlük lehetnek a túlaggódó, túlféltő, mindenért aggodalmaskodó, mindenről tudni akaró, a gyereket a széltől is óvó anyák. Ez a minőségük aztán megmutatkozhat majd az anya-gyermek kapcsolatban is. Az ilyen anyai viselkedés közben könnyen előfordulhat az, hogy a kicsivel szemben ellenséges érzelmek, indulatok jelennek meg.

És hogy hol gyökerezhet mindez? Lehet, hogy azért alakulnak így a dolgok, mert nem olyan lett a gyerekünk, mint amilyet vártunk vagy elképzeltünk. Szülésünk után találkozik a fantáziánkban élő, elképzelt babánk és a karunkban tartott, valódi babánk képe. Ilyenkor elképzelt csecsemőnket elengedjük, elbúcsúzunk tőle, elgyászoljuk, így nyitottá és befogadóvá válhatunk arra, hogy valódi babánkat megismerjük, felfedezzük, elfogadjuk olyannak, amilyen lett. És ez nem megy sem könnyen, sem pedig egyik pillanatról a másikra.

Innen indul az összehangolódás, az ismerkedés. Ideális esetben a napok múlásával egyre több tapasztalatot és élményt gyűjtünk be a gyerekünkről, magunkról és kettőnkről. Egyre inkább úgy érezzük, hogy megértjük a gyerekünk jelzéseit, szándékait. Ezzel együtt egyre szebbnek, jobbnak, magunkhoz közelibbnek látjuk és érezzük őt. Mi magunkat pedig egyre jobb anyának. Ez a folyamat csak részben ösztönös, legalább ennyire tanult, tapasztalati dolog is.

Mindenféle anyai félelem, szorongás, bűntudat vagy aggodalom viszont megnehezíti a dolgunkat. Mert elmerülve saját nehéz érzéseinkben nem leszünk képesek ugyanezzel a szemmel, nyitottsággal és lelkiállapottal fordulni a gyerekünk felé. Nem fogjuk tudni olyan jól érzelmezni a jelzéseit és esetleges negatív érzéseit szabályozni, tompítani, finomítani, feloldani. Mivel ő egyedül erre még nem képes, tőlünk várja ezt, a mi segítségünk kell hozzá. Ahogyan ahhoz is, hogy mi tükrözzük és nevén nevezzük számára a saját érzéseit. Ha valamin rágódunk, valamitől félünk, szorongunk, vagy éppen aggódunk, akkor lélekben és mentálisan nem tudunk jelen lenni oly módon és mértékben, hogy segíteni tudjunk a gyerekünkön.

Az is előfordulhat, hogy jelen vagyunk és figyelünk, de félreértjük, félreértelmezzük, mit is akar a gyerekünk kifejezni a számunkra. Ilyen kisiklás minden anya-gyerek kapcsolatban megtörténik időnként. De ha ezt időben észleljük és tudunk korrigálni, semmi vész. Ha viszont ez rendszeresen, ismétlődően előfordul, akkor a gyerek könnyen azt élheti meg, hogy nem értjük meg őt. Bármit tesz, nem elégítjük ki a szükségleteit, vagy nem azokat, amelyekre éppen most igénye lenne. Ha pedig az érzéseit nem tudjuk megfelelően tükrözni a számára, könnyen lehet, hogy ezeket nem lesz képes a sajátjaként megélni.

A gyerekünk is figyel, szondáz minket: hogyan érezzük magunkat, mi zajlik bennünk, hogyan reagálunk és oldunk meg bizonyos helyzeteket. Még akkor is ezt teszi, amikor azt hisszük, elfoglalja magát valami mással. Tehát kölcsönösen vizsgáljuk, szondázzuk egymást, egymáshoz igazítjuk, illesztjük pillanatnyi lelkiállapotainkat.

De vajon mi van akkor, ha a gyerekünk valami olyasmit lát bennünk, ami számára rémisztő, ijesztő vagy félelmet keltő? Például ha azt érzi, hogy nem tudatosan, de elutasítjuk őt, elégedetlenek vagyunk vele, haragszunk rá vagy csalódtunk benne? Mondjuk azért, mert nem vártuk, nem akartuk őt, vagy éppen másmilyen lett, mint amilyennek képzeltük. Ezekkel a titkon elutasító érzésekkel, visszajelzésekkel a baba nem tud mit kezdeni. Létezését érezheti veszélyben azáltal, hogy nem számíthat ránk úgy, ahogyan arra szüksége lenne. És előbb-utóbb nem akarja majd tudni, hogy mi van a mi fejünkben-lelkünkben. Nem keresi a kapcsolódást velünk, nem kéri a segítségünket, ha bajban érzi magát.

Igen, előfordul, hogy a gyerekünk nem jókor jött, nem akartuk, de mégis vállaltuk őt. Ilyenkor megtörténhet az, hogy túlféltéssel, túlaggódással próbáljuk kompenzálni ebből fakadó bűntudatunkat. Így igyekszünk bizonyítani magunk és mások számára, hogy mégis jó anyák vagyunk. Nagy kérdés, hogy mennyiben játszhat szerepet például babánk sírósságában a szorongásunk vagy a lelkifurdalásunk kiváltotta túlgondoskodás. Amivel pont enyhíteni akarjuk kínjait, de épp az ellenkezőjét érjük el. Elgondolkodunk azon, hogy egyáltalán melyik volt előbb: a szorongásunk vagy a babánk síróssága?

Ha szorongásunk miatt nem tudunk a gyerekünkre hangolódni, könnyen megtörténhet az is, hogy félreértjük, esetleg észre sem vesszük a szükségleteit, nem vagy rosszul reagálunk a jelzéseire. Például álmos, de éhesnek véljük, ezért megetetjük. Vagy ott a sírósság hátterében feltételezett hasfájás kérdése. Mire három hónapos a gyerekünk, már minden lehetséges módszert bevetettünk és még annál is többet. Finomabb, kíméletesebb, de olykor jó szándéktól és segíteni akarástól vezérelve durvább dolgokat is. Újra meg újra megetetjük, tornáztatjuk, forgatjuk, masszírozzuk, tesszük egyik helyről a másikra, ringatjuk, rázogatjuk, hintáztatjuk. És amit én szívem szerint betiltanék: az a megkönnyebbítő szándékú, rutinszerűen alkalmazott lázmérőzés és szélcsövezés.

És aztán egyszer csak elmúlik a sírósság. Azt gondoljuk, „kinőtte” a hasfájós korszakot. De honnan tudjuk egyáltalán, hogy kólika gyötörte? Ki tudja? Lehet, hogy azért szűnik a sírósság, mert a baba egyre ügyesebben mozog, így hatékonyabban képes ellenállni a túletetésnek és az ingerlésnek. Ahogyan az is elképzelhető, hogy anyai magabiztosságunk és rutinunk fejlődik közben, és képesek vagyunk másképpen viszonyulni a gyerekünkhöz, másképpen bánni vele, másképpen értelmezni a jelzéseit.

Akárhogy is, az anyai szorongás előbb-utóbb megmutatkozik a baba-mama kapcsolat minőségében. A baba visszahúzódik, bizalmatlan, esetleg sírós lesz, elutasítja a testközelséget vagy éppen a táplálást. Úgy érezheti, nem számíthat ránk a számára szükséges módon. Nem képes hatni ránk, nem kaphat tőlünk megfelelő segítséget.

És ez gyűrűzhet spirálként tovább. Ahogy egyre nagyobb nehézséget jelent számunkra csecsemőnk jelzéseinek értelmezése, a kapcsolat formálása, úgy lesznek egyre szembetűnőbbek a kisiklások az illeszkedésünkben, a kapcsolódásaink minőségében. Mi pedig egyre feszültebbek, egyre szorongóbbak leszünk.

Például azt tapasztalhatjuk ilyenkor, hogy a baba egyre sírósabb, pedig eddig nem volt ilyen. Vagy nem alszik úgy, mint eddig. Sírva alszik el és ugyanígy ébred. Többször felébred, nehezebb elaltatni, visszaaltatni. Az etetéseknél elutasító. És persze jelez másképpen is: a reakcióival, a mozdulataival, a tekintetével, a feje elfordításával, azzal, ahogyan eltolja magát tőlünk.

Jelez minden rezdülésével.

Vajon észrevesszük?

 

Ha magadra, magatokra ismersz, ha hasonló nehézségekkel küzdötök, gyermekorvosként, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulensként és családterapeuta-jelöltként a segítségetekre lehetek. Személyes konzultációra a 30--es telefonszámon tudsz időpontot egyeztetni velem Budapestre vagy Székesfehérvárra.

Ha úgy érzed, szülői szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron. Párkapcsolati problémák, a családi élet nehézségei, a harmónia felbomlása esetén is keressetek bátran!

Ha csecsemőtöknél, kicsi vagy nagyobb gyermeketeknél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észleltek (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaitok a problémák megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció és terápia szintén segítségetekre lehet. Erre is a 30--es telefonszámon foglalhattok időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.

 

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu

 

 

 

 

 

 

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna