A kütyüző szülő
A minap olvastam egy kutatásról, amelyben kisgyerekes szülőket (egy évesnél idősebb, átlagosan három éves gyerekkel) kérdeztek arról, hogy a gyerekükkel zajló beszélgetések, interakciók, kapcsolódások során milyen gyakran fordul elő az, hogy közben a telefonra, tabletre, laptopra is figyelnek.
Önbevallásuk szerint a szülők nagyjából nyolcvan százaléka naponta tesz ilyet. Közel ötven százalékuk naponta többször is.
További vizsgálatok témája lehet az, hogy mindez milyen hatással van a gyerekek viselkedésére. Az aktuálisra és a későbbire is. Merthogy hatással van, nem is kérdés.
Biztos, hogy nem várhat az a cikk, e-mail, üzenet, poszt vagy egyszerűen csak a lógás a „szeren”?
Ha a gyerekünk nem jut elegendő figyelemhez a számára legfontosabb emberektől, a lehető legjobb minőségben, akkor megszerzi magának máshogy. Egy ideig.
Nem meglepő módon úgy, hogy az meghaladja a szülők ingerküszöbét…
Aztán könnyen lehet, hogy feladja, és a maga módján levonja a következtetéseket. A tapasztalatokat, élményeket, mintákat pedig elraktározza, és viszi magával tovább.
Ezek a csillogó, rajongó, érdeklődő, minket pásztázó, rajtunk csüngő tekintetek kitartanak egy ideig.
De mi lesz akkor, amikor már nem?
