A család él tovább
Meséltem már arról, hogy családterapeuta képzésre járok, ahol házi feladatként kaptuk, hogy készítsük el a saját családfánkat.
Sosem hittem volna, hogy a családi emlékezet és egy kis utánajárás, meg a kapcsolat felvétele a külföldön vagy épp idehaza élő, és akár évtized óta nem látott és hallott rokonokkal milyen csodára képes.
Csodára képes, és egyben megdöbbentő a szembesülés azzal, hogy egy-két ember él már csak köztünk, aki őrzi felmenőink emlékét. És ha ők is elmennek, magukkal viszik mindazt a tudást, amelyből kiderülhet, hogy honnan jöttünk és miből/kiből lettünk. A fa pedig kiszárad, elkorhad.
Az utolsó előtti pillanatban jött ez a feladat. Emlékeket felelevenítő, megannyi gyermekkori élményt felébresztő, lelket megmozgató és felkavaró, a múltba és a gyökerekhez elvezető, igazi önismereti munka.
Még akkor is az, ha két hatalmas ív csomagolópapírra ráfér az a tíz (!) generáció, az a kétszáznegyvenöt ember, akik az elmúlt majd’ háromszáz évben itt éltek, és akikből én is tartalmazok valamit, akikkel van bennünk valami közös.
Így ismeretlenül is választ kaphatok arra, hogy honnan jöttem, ki vagyok, és egy kicsit arra is, hogy hová tartok. Leástam a gyökerekig, ismerem a legvékonyabb gyökérszáltól a legfrissebb rügyig. Vállaltam a felelősséget, hogy életben tartom.
A fa él tovább.