Nekünk a Balaton a riviéra…
Nem vagyunk nagy utazók. Főként mióta gyerekeink vannak. Időnként megpróbálkozunk határainkon túli utazásokkal, de három, illetve most már négy, domináns karakterű gyerek hosszú órákra összezárva az autóban újra meg újra alapos megfontolásra késztet minket, szülőket.
Amikor már éppen elég sok idő eltelt az előző külföldi út óta, persze újra eljátszunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha… Előfordul, hogy útrakelünk, aztán hazaérkezvén újfent megállapítjuk, hogy most egy időre megint elég volt.
Viszont van egy vízközeli, nem túl nagy, nem túl puccos, nem túl távoli családi vityillónk a Balatonnál. Ötven méterre a parttól és a nádastól.
Ami igazi paradicsom a kiskamasznak, akinek mindene a horgászat, apukája nagy örömére.
Igazi paradicsom a nagyfiúnak is, mert be lehet vackolni olvasni a hűs, zsalugáteres lenti szobába, ahol senki nem zargatja és elég közel van a vízpart, meg alkalomadtán a Balaton Sound.
Igazi paradicsom a nagylánynak, mert végre előáshatja a szekrényből bikinikollekcióját és biciklizni sem utolsó a hely.
Igazi paradicsom a kicsinek, mert egykupacon itt az összes tesó, apa, anya, a kutya, a homokozó, a játszótér, a kültéri konditerem, a víz, a hattyúk, a vadkacsák és a csavargásra kiválóan alkalmas utcácskák.
Igazi paradicsom az apának, mert innen sem kellett eddig sokkal többet autózni a munkahelyre, mint otthonról. És ide hazaérkezni esténként sem egy utolsó dolog.
És igazi paradicsom az anyának is, mert ötven négyzetméteren nehéz beleszakadni a házimunkába, nyáron meg amúgy is lecsót eszünk dinnyével, barackkal, hideg gyümölcslevessel meg zöldséges tésztákkal felváltva. A fürdőruha pedig köztudottan igénytelen ruhadarab és felettébb gyorsan szárad a napon.
Ráadásképp négyből három gyerekünk rendszeresen itt ünnepli a szülinapját, én pedig annakidején, egy negyvenhárom évvel ezelőtti nyáron a túlparton kezdtem meg földi pályafutásomat. Vagyis az érzelmi kötődésünk is abszolút garantált.
És akkor még nem beszéltünk arról a léleksimogató, idegvasaló mikroklímáról, amit csak a Balaton tud. Semmi más.
Azt hiszem, nincs az a pénz, amiért ezt a napsütötte kis sárga paradicsomot elcserélnénk bármilyen egzotikus gyümölcsre. Még akkor sem, ha megnyomódott itt-ott és kicsit ráncos a héja. Nincs nála jobb ízű. Minden nyáron beleharapunk és hagyjuk, hogy a könyökünkig csorogjon az édes leve. Nem zavar, leöblítjük a tó vizében.
Sok vidám és sok nehéz percnek volt tanúja ez a házikó. Államvizsgáknak, megérdemelt pihenésnek, buliknak, gyerekek utáni vágyódásnak, születésnek és felnövekedésnek, betegségnek, munkahely- és otthonváltásnak, párkapcsolati kríziseknek. Sírásnak, nevetésnek, haragnak, dühnek, indulatoknak, szeretetnek, megbékélésnek.
Legfőképpen pedig életünk nagy döntéseinek. Nálunk valamiért sosem a naptári újévek a vízválasztók. Nálunk a balatoni nyarak életünk nagy mérföldkövei.
Talán mert itt lassul le annyira az ember, hogy van ideje átgondolni a dolgokat. Talán mert ez a hely egészen egyszerűen változtatásra inspirál. Valami jobbra ösztönöz. Talán mert az a megérzésünk támad, hogy itt csak jó döntéseket hozhatunk.
Nem tudom, melyik az igaz.
Csak azt tudom, hogy nekem negyvenhárom, nekünk pedig húsz közös évünk és számtalan fontos döntésünk a Balatoné.
Nem véletlenül vágyunk ide mindig vissza.