Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Szeretlek is meg nem is, avagy mit gondoljunk a testvérféltékenységről?


Hogy mi az a szülők számára időnként ijesztőnek és kezelhetetlennek tűnő jelenség, amit csak a minimum kétgyerekesek ismerhetnek? Hát persze, hogy a testvérféltékenység!

Önmagában egy kisbaba érkezése a családba éppen eléggé anya- és apapróbáló élethelyzet, de ha még nagyobb tesó is van, akkor hatványozottan nehezebb lehet. És nem csak a feladatok megnövekedett mennyisége miatt, hanem az előre ki nem számítható, nem sejthető, sokszor valóban derült égből érkező testvérreakciók okán is. És minél váratlanabb, meglepőbb, erőteljesebb a rivalizálás, annál súlyosabb konfliktusok forrása lehet ez a családban.

Még akkor is így van ez, ha az eszünkkel pontosan tudjuk, hogy a testvérféltékenység egy bizonyos határig természetes és szükséges jelenség. Attól még nem lesz könnyű elviselni, és főleg nem lesz könnyebb kezelni. Mintha belénk lenne kódolva az, hogy csak akkor érezhetjük magunkat jó szülőnek, ha a gyerekeink békében élnek egymás mellett. Ha viszont dúl a háború, vagy legalábbis időnként kisebb-nagyobb csatározások zajlanak, sokszor állunk ott gyomorgörccsel, tehetetlenül és óhatatlanul átfut rajtunk a kudarc érzése.

És persze, tudjuk azt is, hogy az ily módon tökélyre fejlesztett érdekérvényesítésük nagyon fontos és hasznos lesz majd későbbi életük során. Életrevalóbbak, jobb önérvényesítők lehetnek, de ettől még épp eléggé idegölő a számunkra azt látni, ahogy gyerekeink a figyelmünkért, a szeretetünkért, az előnyösebb pozícióért küzdenek. Mert az eszközökben nem válogatnak, az biztos. Ahogyan azt is tudjuk, hogy a féltékenység mértéke nagyban függ gyerekünk életkorától, nemétől, a korkülönbségtől, családunkban elfoglalt helyétől, például attól, hogy hányadikként születik a sorban. Ettől azonban még nem lesz könnyebb a helyzet.

A közismert, profán hasonlat szerint képzeljük el, hogy életünk párja hazaállít egy barátnővel és közli velünk, hogy ezentúl ő is itt fog lakni, és szeretné, ha mi szeretnénk őt és kedvesen viselkednénk vele, megosztanánk a szobánkat és esetleg még a cuccainkat is ajánljuk fel.

A nagyobb gyerekünk valami ilyesmin megy keresztül. Nem kérdés, hogy minimum feldúlja a lelkét. Eddig ő volt a középpont, a minden, és most egyszerre parkolópályán találja magát. Megszokta a kizárólagos figyelmet és ezentúl is ezt várná el. Ő még nem fogja sem megérteni, sem pedig elfogadni azt, hogy mostantól osztoznia kell. Nem elsősorban a szobán, a játékokon, sokkal inkább az odafigyelésen, az időn, az ölelésen és egyáltalán: rajtunk. Akárhogy is igyekszünk, ami nekünk öröm és boldogság, az a nagyobb gyerekünknek szorongás, félelem és bizonytalanság. És az addig édes-kedves, kiegyensúlyozott gyerekünkben szinte elszabadul a pokol. Olyan érzések dúlják a lelkét, amelyektől nem csak, hogy mi, de ő maga is megrémül.

Mindez pedig bármilyen formában, bármilyen koreográfia szerint törhet utat a felszín felé. Lehet, hogy ez idáig szelíd, finom lelkű gyerekünk agresszívvá, elutasítóvá, dacossá válik. Lehet, hogy sírós és kiszámíthatatlan lesz. Lehet, hogy visszautasítja az ételeket és komoly harc veszi kezdetét az asztal körül. Lehet, hogy el sem léphetünk mellőle, ő pedig nem tágít a szoknyánk mellől. Vagy éppen utolsó erejével is küzd az elalvás ellen, éjjel pedig számtalanszor ébred. Lehet, hogy „visszamegy kicsibe”, vagyis a regresszió jeleit mutatja. Például visszaköveteli a már rég elfeledett cumit, cumisüveget, pelenkát, vagy éppen etetni, itatni kell. Elkezd újra bepisilni, bekakilni. Lehet, hogy folyton az ölünkbe kívánkozik, le sem lehet tenni. Lehet, hogy épp a közelünkbe sem jön. Lehet, hogy minket támad, de az is lehet, hogy a kicsire jelent veszélyt. Nem tudhatjuk, nem láthatjuk előre.

A legjobb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk megérteni őt, megpróbálunk beleilleszkedni az ő helyzetébe. Megpróbáljuk átélni azt a kétségbeejtő helyzetet, amikor kihúzzák a lába alól a szőnyeget. Amikor felborul az a jól ismert és jól megszokott rend, ami eddig az övé, a miénk volt. Amikor minden egy csapásra kiszámíthatatlanná válik. Amikor elveszni látszik minden, ami eddig az élete értelme volt.

Mi azt mondjuk neki, hogy most már ő a „nagy”, hát viselkedjen is így. Pedig ő pont ugyanakkora, mint amekkora eddig is volt. Ő nem változott semmit, mi tettük át önkényesen egy másik dimenzióba. Mi emeltünk számára eddig ismeretlen és sok esetben teljesíthetetlen elvárásokat. Ő pedig nem tud és nem is akar alkalmazkodni ehhez. Ő pontosan az a kisgyerek maradt, aki eddig volt, az eddigi vágyaival, az eddigi igényeivel, az eddigi elvárásaival.

Hát ne kelljen szeretnie, ne kelljen örülnie a kicsinek és elfogadnia zokszó nélkül, ha ő nem akarja, ha még nem kész rá! Ne csorbuljanak a jogai! Igenis, legyen joga haragudni a kis betolakodóra, legyen szabad sírnia, dühösnek lennie, kibeszélnie! Legyen szabad félnie a jövőtől, legyen szabad másképp éreznie, mint ahogy mi érzünk! Ne vonjuk kétségbe ezt! Nincs jogunk utasítani őt arra, hogy szeresse és elfogadja a kicsit. Nincs jogunk megtiltani, hogy haragudjon rá, sőt akár utálja. Nincs azzal semmi baj, ha egy ideig ő rosszul érzi magát a tesó születése miatt.

Ne erőltessünk rá semmit, amit ő nem szeretne! Ne kelljen segítenie, jelen lennie, pesztrálnia a kistesót, ha ő nem akarja. Ha tiszteletben tartjuk őt, a vágyait, a fájdalmát, a haragját, ha joga van dönteni, akár megtagadni a segítséget, maga keresheti és keresni is fogja majd a kapcsolódást a testvérével. Olyan formán és olyan ütemben, ahogyan azt ő szeretné. A közös élmények során pedig finom szövedék alakul majd közte és a testvére között. Úgy, hogy szinte észre se vesszük.

És ehhez nem kell semmi különös. Talán csak annyi, hogy legyen továbbra is kiszámítható az élet. Amennyire csak lehet. Maradjanak biztos pontok az életében, amelyek nem változnak a tesó születésével sem. Ne passzoljuk le. Ne vigyük el őt az útból. Legyen számára elérhető az anya. Úgy, hogy akkor csak egymáséi, és nem kell osztozni rajta. És nem is az időtartam, az együtt töltött idő mennyisége számít, hanem a kiszámíthatóság és a rendszeresség.

Érezhesse időnként azt, hogy most olyan, mint korábban volt. Korábban, abban a csodálatos, békés világban, amikor csak ő volt meg az anya.  

És az anya, aki őt úgy szerette, nem tűnt el, nem veszett el.

Most is létezik.

 

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu

 

 

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna